Második rész: Pont most, mikor

mindenképpen el akartam kerülni a

kórházat...

Jó lett volna, ha egyedül maradhatok, de tudtam, hogy úgy soha nem fogok túllépni Teden. Felhívtam Shelbyt. Neki sem mentek rendben a dolgok Jasonnal. 
- Szia, Shelb!
- Szia, Evie! Mi újság?
- Szakítottam Teddel.
Shelby meglepődött, valószínűleg nem erre a válaszra számított.
- Hogyhogy?
- Ma este a szüleinél vacsoráztunk. Az anyja utál, egész este azt ecsetelte, hogy Ted és az előző barátnője mennyire összeillettek, én meg milyen más vagyok. Ted nem is foglalkozott vele. Figyelj, nem azt vártam, hogy szálljon szembe az anyjával, csak legalább ne csináljon úgy, mintha észre sem venné. Megbeszélhettük volna, ha máshogy áll a dolgokhoz.
- Szegénykém. Biztos rossz lehetett. Nem értem, mi volt ez. Nem ilyennek ismertem meg Tedet.
- Hát én sem. Na, mindegy, nem jött össze, kész. Nem halok bele. Holnap kimegyek a lovardába.
- Oké.
- Amúgy veled mi van?
- Hát ugye összevesztünk Jasonnel, de ezóta semmi.
- Biztos kibékültök. Mindig sikerül megbeszélnetek mindent.
- Remélem.

*

Reggel a lovardában kezdtem. Ki akartam menni Jasmine-nel terepre. Már beborult az ég mire lindultunk, de úgy gondoltam nem fog esni. Az osztályfőnökünk ma egész nap a kezdő táncosokat tanította a szalagavatóra és mivel én nem voltam az, nem kellett bemennem. Mikor kiértünk Jasmine-nel a kapuhoz, rezegni kezdett a telefonom.
- Evie? Hol vagy? - Shelby hangja ijedten szólt a telefonba.
- Jaj, bocsi, elfelejtettem szólni, de nekünk ma nem kell bemenni. De megyek veletek. Mikor indultok?
- Háromkor. Elmenjünk érted?
- Aha légyszi.
- Oké. De most megyek, órám van. Szia.
- Szia.
Beraktam a mobilom a nyeregtáskába.

Sokáig sétáltunk a kihalt utcákban. Amikor észrevettem, hogy hol vagyunk, már a Marrott’s Griffin Gate Golf Clubnál jártunk. Az ég egyre sötétebb lett. A szél iszonyatos erővel csapott az arcomba. Jasmine még nyugodt volt, de tudtam, ha elkezd esni az eső, megőrül. Haza akartam vinni, de nem mertem vele bemenni a Newtown Pike forgalmas részére ezért inkább a kihaltabb sávon kerestem valami beállót. Az égből víz kezdett csöpögni. Jasmine egyre idegesebb lett. Elkezdett táncolni alattam. Én még teljesen nyugodt voltam. Még. Aztán megláttam egy hatalmas, modern házat és előtte egy ismerős arcot. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Jaj, istenem csak ne nézzen ide! De ő idenézett. Meglátott és elindult felém.
- Evie? Mit keresel te itt? – Ted az arcába húzta esőkabátját.
- Szerinted? – Jasmine-re pillantottam.
A ló szemeit forgatta és kicsiket bakkolt.
- Az eső miatt ilyen ideges?
- Igen.
- Gyertek be!
- Nem.
- Evie!
- Nem akarok bemenni. – amikor ezt kimondtam Jasmine ugrott előre egy hatalmasat. Patái megcsúsztak a nedves aszfalton. Alig bírtam összeszedni, hogy ne bukjon fel.
- Látod? Jasmine-nek ártasz, ha kint maradsz. – Ted nagyon jól tudta, hogy mivel tud rám igazán hatni.
- Hát jó.
Ted kinyitotta az elektromos garázskaput én pedig belovagoltam rajta. Lepattantam ideges kancámról és magam mellett vezetve követtem Tedet. Csillogó Porschéja mellett még vagy kétautónyi hely volt. Megkerestem a legtávolabbi sarkot és a nyeregtáskából előhalászott kikötőszárral kikötöttem Jasmine-t. Nem akartam, hogy rárúgjon a kocsira. Leszerszámoztam.
- Bejössz? – kérdezte Ted.
A szemembe nézett. Az arcunk között alig volt tíz centi. Elfogott egy érzés. Olyan, amilyet még abban a pár napban éreztem, mikor nyáron beteg voltam és Teddel töltöttem a hetem. Megfogta a kezem, hogy a lépcső felé vezessen. Nyilván észrevette, hogy már percek óta, csak kislányos arckifejezéssel bámulok a szemébe.
- Evie! Gyere!
Hirtelen elvesztettem minden önuralmamat. Karjaimat a nyaka köré fontam és megcsókoltam. Mosolyogva visszacsókolt. Nem is értettem mit csinálok. Csak azt tudtam miért. Hiába is reménykedtem az ellenkezőjében, halálosan belezúgtam Tedbe. Fogalmam sem volt ő mit érez. Magához ölelt. Úgy látszott tetszett neki a reakcióm, de nem igazán sikerült eldöntenem, azért-e mert pasi és egy ilyen dilis pipit alapból nem utasít vissza, vagy azért, mert ő is így érez. Őszintén reméltem, hogy az utóbbi. Végigsimította a hátam és hirtelen eltolt magától.
- Jézusom, Evie! Te tiszte víz vagy! Gyere!
Követtem a lépcsőn. Mikor felértünk a tágas hallba, levettem a kabátomat és kiraktam száradni.
- Kérsz valamit? Iszol teát?
- Jól esne egy. – aranyos volt, hogy így aggódott értem.
Leültem a konyhapulthoz, amit két oldalról tömött könyvespolcok szegélyeztek. A polcokon vastag könyvek díszelegtek olyan címekkel, mint „Anatómia” vagy „Az emberi szív”. Valószínűleg a tankönyvei lehettek. Ted észrevette, hogy azokat nézem.
- Milyenek a könyveim? – kérdezte mosolyogva.
- A „Pszichológiá”-val szemezek.
Kezével intett, hogy nézzem meg. Kivettem a vaskos könyvet a többi közül.
- Mindjárt jövök.
- Oké.
Kinyitottam a könyvet és egy lezáratlan borítékot láttam benne. A közepére nagy, zavaros betűkkel az volt írva: „Jessica”. Bizonyára remegett a keze annak, aki írta. Arrébb akartam tenni, de kiesett belőle két összehajtott papír. Levelek voltak. Tednek. Az egyik kezdése vonzotta a tekintetemet. Önkéntelenül beleolvastam.

„Sajnálom Ted!

Tudnod kell, nem azért költöztem New Yorkba, hogy itt tanuljak tovább. Terhes vagyok. - Mi van? -Tőled. – Na ne! – Anyám nem akarta, hogy egész Lexington ezen csámcsogjon. A segítségedet kérem. Ez nekem nagyon nehéz. Csak arra van szükségem, hogy támogass. Legalább addig, amíg meg nem születik a kicsi. – a „kicsi” szónál a papír hullámos volt, mintha valakinek rácsöppent volna a könnye – Kérlek!

                                                                   Jessica”

Nem igazán tudtam mit csinálni. Borsódzott a hátam a gondolattól, hogy Tednek van egy gyereke. Csak tovább olvastam a másik – a dátumokból ítélve későbbi – levelet.

„Ne csináld ezt!
Ne csinálj úgy, mintha semmi közöd nem lenne az egészhez. Te vagy az APJA! Ezen nem változtathatsz. Ted, nem veszed fel a telefont, az SMS-ekre nem válaszolsz, az e-mailre úgyszintén. Mit csináljak egyedül? Te vagy az egyetlen, aki most segíthet nekem. Nem azt kértem, hogy vegyél feleségül és pazarold rám az életed. Csak négy hónapot kértem. Hidd, el én már megpróbáltam mindent! Az abortuszhoz túlkésőn vettem észre. Annyira szeretném megváltoztatni azt az estét! De nem lehet. Ha megszületik, örökbe adom. Viszont attól még a MI gyerekünk. Szóval kérlek, szedd össze magad és segíts, mert akármennyire is véletlen gyerek, ennyit megérdemel. Ahogy én is.”

Sokkolt a levél. Tednek van egy gyereke? Ne! És nem is szólt. Megláttam bejönni az ajtón. Felugrottam a székről.
- Te szemét!
- Evie?
- Van egy gyereked? Ezt valahogy elfelejtetted megemlíteni. Egy szóval nem említetted, csak játszottad az őszintét. Biztos egy hete is tiszta volt a lelkiismereted, amikor rám másztál. Már ha neked van olyanod… Utállak Ted!
- Kérlek Evie, hadd magyarázzam meg! – elkapta a karom. Leráztam magamról a kezeit. – Attól féltem elhagysz, ha elmondom mi történt. Bocsáss meg nekem!
Mélyen a szemembe nézett, olyan szomorú arckifejezéssel, amilyet még életemben nem láttam.
- Őszintén szólva még meg is tudnám neked bocsátani. De mi lenne, ha én is terhes lennék? – ahogy kimondtam kirázott a hideg - Engem is csak úgy faképnél hagynál? Mert ha Jessicával megtetted velem is megteheted. Ennyire lehet benned megbízni...
- Te nem vagy terhes. – jegyezte meg bizonytalanul, majd ijedten a hasamra pillantott. Mintha félne tőlem és a gondolattól, hogy terhes vagyok.
- Hogy lennék már terhes? Ne legyél már ilyen ostoba. De nem tudjuk teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy az leszek. És nem is akarom kizárni. Nem most, majd valamikor, több év múlva HA együtt maradunk. És akkor mi van? Elmenekülsz előlem? Akkor majd ki fog rázni tőlem a hideg? Akkor majd utálni fogsz? – könnycseppek szöktek a szemembe. Megölelt.
- Nem tudnálak utálni.
Ellöktem magamtól.
- Na ne mond!
- Hidd el. Jessicát pedig nem szerettem. Ha szerettem volna nem hagyom el. 
- Ha egy lány terhes tőled, nem szeretni kell, hanem segíteni rajta. Te nem tetted.
- Evie! – sóhajtott – Te ezt nem értheted.
- Nem.
Kirohantam a házból. Szinte fénysebességgel nyergeltem fel Jasmine-t. Kinyitottam a kaput, majd felültem a lovamra. Amint kiértem az útra vágtába ugrattam. Egyre gyorsabb iramra ösztönöztem. Galoppban haladtunk. A könnyek patakzottak a szememből és láthatóan Jasmine-t is felidegesítettem. Az eső még mindig szakadt. Kezdtek kitisztulni a gondolataim. Eldöntöttem a közeli erdőben megállok Jasmine-nel, és megvárjuk a vihar végét. Ha így folytatom, nem lesz jó vége. Felvettem ügetésbe. Vizesebb részre értünk és már imbolygott alattam az egész ló. Már valahol az út közepén csúszkáltunk, amikor a sűrű ködön egy kamion lápmája sugárzott át. Próbáltam koncentrálni, hogy Jasmine-t valahogy letereljem az útról. Sárga kancám gyönyörűen suhant ár az árok felett. De nélkülem.

*

Álmosan kinyitottam a szemem.
- Anya? Apa? – néztem a mellettem álló szüleimre - Jasmine? - folytattam rekedten.
Anya megszorította a kezem.
- Jól van. Ted elkapta.
- Ted? Hogy került oda Ted? – felszisszentem.
- A Newtown Pike környékén lovagoltál. Ő meg amikor kiment a garázsba felismerte. – láttam, hogy anya nem tulajdonít neki nagy jelentőséget.
Sóhajtottam.
- Hogy érzed magad? – kérdezte anya aggódó tekintettel.
- Álmosan. – elmosolyodtam.
- Csak hívj, ha majd szükséged lesz valamire! – szólt apa.
Bólintottam.
- Jaj, kicsim, annyira sajnálom… - anya bűnbánóan az ajkába harapott – El kell mennem. Lesz egy nagyon fontos megbeszélésem. Apádnak pedig fél óra múlva indul a gépe Chicago-ba. És az orvosod azt mondta nincs komolyabb bajod…
- Persze, menjetek csak. El leszek én a nővérekkel. - nevettem. 
- Annyira sajnálom… - anya szinte sírt.
- Na, menj nyugodtan, én jól vagyok. Ezek az emberek vigyáznak rám. – utáltam ezt kimondani. Tudtam, hogy nem igénylem senkinek a gondoskodását, de azzal is tisztában voltam, hogy anyát csak ez nyugtatja meg.
Lassan elengedte a kezem és elindult az ajtó felé.
- Szia, kicsim! – köszönt el apa. Anya még küldött egy puszit. Rámosolyogtam. A kórterem órájára néztem. Még csak egy óra volt. Nem sokkal később Shelby ijedt arcát fedeztem fel az ajtóban, mögötte pedig Jasont.
- Mi az szellemet láttál? – nevettem.
- Hát úgy nézel ki. – mosolygott rám Jason.
- Jaj, Jason, hogy tudsz most is röhögcsélni? Evie majdnem meghalt!
- Majdnem meghaltam? Csak leestem a lóról. Már azt hiszem nem először.
- Agyrázkódásod van.
- És?
- Éééés? – Shelby kiborult – Az azért nem egy horzsolás.
- Túlélem. Csak néha azért látogass meg.
- Persze, hogy meglátogatlak.
- És üljetek fel légyszi Calira és Jassi-re is!
- Oké. – végre Shelby is kezdett megnyugodni.

*

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy nővér cseréli az infúziómat.
- Oh Evie! Jó, hogy felébredtél. Itt vannak a sebész gyakornokok és szeretnék a te esetedet tanulmányozni.
Őszintén elgondolkodtam rajta, hogy lehetek ekkora lúzer…
- Persze. - szóltam savanyúan. Mit mondhattam volna?
Ahogy Dia, a nővér kiment, rengeteg húszéves lány és pár fiú jött be a terembe egy ősz, szakállas professzorral. Megigazítottam a hajam. Ted a háttérbe húzódva figyelt.
- Ő Evie Blake. Tegnap előtt hozták be. Agyrázkódást kapott, amikor…
Ted előjött és megvető tekintettel rám nézett.
- Amikor lovával őrült módjára szakadó esőben vágtázott végig a Newtown Pike-on és a szembe jövő kamion helyett inkább az út mellett tátongó benga nagy lyukat választotta.
Felhúztam a szemöldököm.
- Köszönjük az… érdekes megfogalmazást, Mr. Fisher. – szólt a professzor.
Ted tekintete élesen fúródott az enyémbe. A gyakornokok és tanáruk az esetemet beszélték. Meg voltam győződve róla, hogy Ted nem figyel hiszen egész végig engem nézett, de minden kérdésre azonnal válaszolt.
A professzor hozzám fordult.
- Miss Blake, mondja emlékszik a kórházba szállítására? Vannak részletek, amelyek hiányoznak a balesetéből?
- Igen, vannak.
- Eszméletvesztés… - mormogta és ráírt valamit a lapjára – Most érez fájdalmat?
- Nem. Kicsit szédülök.
- Értem. Köszönöm.
- Jól van gyakornokok, lehet szétszéledni.
Kimentek a szobából. Kivéve Tedet. Ő még mindig olyan megvető szemekkel nézett rám. Leült az ágyam szélére.
- Gyerekes vagy.
- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre.
- Szerinted ez engem érdekel?  - nem várta meg, hogy visszavágjak - Tudtad, hogy ezzel a saját és a lovad életét is veszélyezteted, ráadásul, ha egy kisebb kocsival találkozol, akkor ártatlanokat is megölhetsz. – ezzel most nagyon eltalálta a gyengepontom, alig bírtam visszakényszeríteni könnyeimet – Csupán azért indultál neki szakadó esőben, ráadásul vágtában, bemelegítés nélkül, aszfalton, – Ez milyen jó! Az összes lovas tudását ellenem fordítja. – mert nem voltál képes elviselni egy órát velem egy lakásban.
- Felelőtlen voltam. Nagyon jól tudom. És te ezt most a képembe vágod, pedig tudod mennyire fáj. Ahogy az is, hogy hazudtál.
- Te a helyemben mit tettél volna?
- Elmondtam volna.
- Jaj, tényleg, szerinted egy kapcsolatban minden apró szarságot meg kell osztani egymással.
- Apró szarság? Ted, van egy gyereked!
- Nincs.
- De van. Vagy Jessica hazudott?
- A hetedik hónapban elvetélt. – ledermedtem. Üres tekintettel meredt maga elé. Már nem olyan hangnemben beszélt, mint aki engem hibáztat.
- Mi? Micsoda?
- Iszonyatosan lefogyott, anorexiás lett. Az orvosai azt mondták ez nála idegi eredetű volt.
Megfogtam a kezét. Valószínűleg ez már annyira nyomta a lelkét, hogy már az sem érdekelte, fasírtban vagyunk. Elszégyelltem magam. Hogy lehettem ennyire gyerekes? Észre sem vettem, hogy a nagy menőmacsó dumája mögött érző lélek is van. Csak magammal törődtem és őt csak okolni tudtam mindenért.
- Miattam. – folytatta. És iszonyatos bűntudata van a történtek miatt. Biztos azért akart néha annyira megvédeni, mert úgy gondolja egy nőt már tönkretett… Pedig nem.
- Ted ne emészd magad miatta, ez nem a te hibád!
- Nem az enyém? Akkor kié? – elhúzta tőlem a kezét.
- Ne hibáztasd magad, azzal nem oldasz meg semmit. Jessica már biztos jól van. A gyerek valószínűleg csak a terhére lett volna. Ő tette volna tönkre, nem te. – tudtam mekkora hülyeség, amit mondok, de úgy éreztem, meg kell nyugtatnom. Szüksége van rám.
- Hallod magad Evie?
- Nem, Ted. Téged hallak. Ahogy minden egyes szóval saját magadat ostorozod. És engem is.
Most először rám nézett. Megsimogatta az arcom.
- Szeretlek! – szóltam.
- Én is szeretlek, Evie!
Az ajtó mellett fülelni kezdett egy gyakornok lány. Ted a szemembe nézett. Tekintetében bizonytalanságot láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebben magához ölelne és megcsókolna. De nem teheti. Nem a karomból kiálló vékonyka cső akadályozta meg, hanem a nővérek gyilkos tekintete. Én tudtam, egy öleléstől nem halok meg, de ők már azt sem nézték jó szemmel, hogy leült az ágyamra.
- Honnan tudtad mi történt velem? – kérdeztem.
- Úgy húsz perccel az után, hogy elviharzottál, - vádlón rám nézett, jelezve, hogy még mindig hatlmas hülyeségnek tartja, amit csináltam - elindultam, hogy megkeresselek. Jasmine velem szembe jött az úton. Nélküled. Bevittem az udvarba, aztán arra kezdtem futni, amerről jött. Tudod mennyire féltettelek?
- Nem kellett vol… - elharaptam a  mondat végén. Igenis volt rá oka, hogy féltsen.
- Aztán megláttalak az árokban. – összehúzta a szemöldökét. – Ellenőriztem, élsz-e még… - mosollyal próbálta leplezni szomorúságát.
- Ellenőrizted, élek-e még? – el akartam viccelni a dolgot. Tudom, hogy a balesetem nem vicc, de ettől mindkettőnknek jobb kedve lett.
- Letaperoltalak, hogy pofon vágsz-e…
- És?
- Nem vágtál.
- Majd most foglak. – nevettem – Mondd, dokikám, agyrázkódás után mennyi idővel lehet verekedni?
- Az attól függ, milyen gyorsan gyógyulsz.
- Akkor majd legyél mellettem, hogy közöld, ha már szabad!
Végre ő is felnevetett.
- Szóval nem vagyok kihajítva?
- Nem, felveszlek magam mellé, mint privát orvosomat.
- Akkor sokszor meg kell még vizsgálnom, hogy élsz-e… - vigyorgott.
Kezemmel meglegyintettem a karját.
- Hú, de vicces valaki.
 Kíváncsi voltam, hogy volt tovább, de tudtam, ha felhozom újra a témát, visszahozom a fagyos vele hangulatot. Úgyhogy inkább nem tettem.
- Baj lenne, ha lenne egy gyerekem? – megtette ő.
- Nem tudom. Úgy gondolom, megoldanánk valahogy.
Rám mosolygott.
- Na és hogyan?
- Fogalmam sincs. De nincs gyereked…ugye?
Megrázta a fejét. Örültem neki. Elgondolkodott.
- Mennem kell. – állt fel.
- Ne! Mit csináljak egyedül?
Arca hirtelen elkomorult. Rájöttem miért. Ne, Evie! Ennyire hülye nem lehetsz! – gondoltam magamban. Pont azokat a szavakat használtam, mint Jessica a második levelében.
- Visszajössz még hozzám. – nem kérdeztem, csak megállapítottam.
- Igen.
- Várlak! 
Kiment a szobából. Nagyot sóhajtottam. Megint egyedül voltam, de most örültem neki. Egyszerre annyi probléma szakadt a nyakamba és eddig még nem volt időm elgondolkozni rajtuk. Tednek tehát nincs gyereke. Huh! Megint felsóhajtottam, de most a megkönnyebbültségtől. Eddig féltem tőle, hogy mégis van. De ha jobban belegondolok, igazából nem is attól féltem. Attól rettegtem, hogy így már nem leszek képes vele együtt lenni. Fogalmam sincs miért, de nem fogom tudni elviselni a puszta jelenlétét. Tudtam, hogy velem van baj, amiért nem tudnék vele maradni ezért. De ezt neki nem mondhattam meg. Csak fájdalmat okoztam volna neki. És azt semmiképpen nem akartam. 

*

Másnap reggel vidámabban ébredtem, hiszen tudtam, hogy hazamehetek. Anyáék most nem voltak otthon, ezért Shelby segített hazaköltözni. Nagyon utáltam a bezártságot. Jó volt végre otthon lenni. Már csak a lovak hiányoztak, de eldöntöttem, hogy egyik délután meglátogatom őket. Az orvosom pedig azt mondta vasárnap lóra ülhetek. Kezdtek rendeződni a dolgok. Shelbynek még be kellett mennie az utolsó óráira. A kanapén ültem ölemben a laptopommal, mikor csöngettek. Leraktam magam mellé a kis gépet és kikászálódtam az előtérbe. Az ajtó előtt Ted állt.
- Megleptelek?  
- Tudtam, hogy te jössz.
Megcsókolt.
- Ez hiányzott.
- Egy napot csak kibírtál.
- Hoztam nekünk kaját. – a nagy pizzás dobozra pillantottam a kezében.
- Kitalálom! Pizza.
- Jól van, a humorod még a régi. – felnevetett.
Bejött velem a konyhába és lerakta a bőröndjét.
- Látom, költözöl.
- Nem említettem, hogy kiraktak a házamból? Most itt fogok csövezni nálad… - olyan arckifejezéssel mondta, mint aki halál komolyan gondolja.
Elmosolyodtam.
- Már ezt is tudom.
Leültünk az asztalhoz egymással szemben. Felnyitottam a doboz tetejét és beleszagoltam a levegőbe.
- Végre normális kaja. Te nem tudod, mit adnak a kórházban…
Felnevetett.
- Mellesleg tudom.
Úgy csináltam, mint aki meg sem hallja.

*

Este együtt filmeztünk Teddel. Csörgött a mobilom.
- Tessék?
- Szia, Evie!
- Szia!
- Szilveszterkor elutazunk a lovardával a Mont Blanc-ra síelni. Pontosabban 29-én mennénk és 3-án jönnénk. Csak azért hívlak, hogy jössz-e mert le kell foglalni a szobákat.
- Persze, megyek. – most anyáékkal töltöttem volna a szilvesztert, de ők 23-án utaznak Hawaii-ra, úgyhogy szabad voltam.
- És hozol még valakit? Vagy egyedül?
- Nem tudom még pontosan. Jó, ha húsz perc múlva visszahívlak?
- Tökéletes.
- Oké.
Letettem a telefont és visszamentem a nappaliba.
- Ted, ráérsz huszonkilencedikétől harmadikáig?
- Szilveszterkor?
Bólintottam.
- Miért? – mosolygott.
- Mert elmegyünk a lovardával síelni és Kate tudni akarja, hozok-e még valakit?
- Szerintem vigyél. - rám kacsintott.
- Ezt igennek veszem. – elmosolyodtam.
Visszahívtam Kate-et és megbeszéltük vele a részleteket. Leültem Ted mellé a kanapéra
- Arra gondoltam… – kezével hátralökte a hajam és puszit nyomott a számra, - …mi lenne… - az arcomra, - …ha egy szobában lennénk szilveszterkor. - a nyakamra – Úgy olcsóbb. – ravaszul rám mosolygott. Mintha Tednek egy kicsit is számítana, hogy mennyit hagy ott egy szállodában.
- Az tetszene… - megcsókoltam. Hátradőlt, én pedig utána. Mellkasán feküdtem és éreztem, hogy a szívem egyre jobban kalimpál.
- Még jó, hogy izmos vagy. És elbírsz. – nevettem kissé zavartan. Kicsit furcsa volt belegondolni, mi történt az elmúlt egy hétben és mit művelek most én. 
- Ez bók volt? – felhúzta szemöldökét és megint ravaszul mosolygott.
- Ahogy akarod… - megcsókoltam. Átkarolt. Visszacsókolt.
Hirtelen összefolytak a szemem előtt a képek. Szédülni kezdtem…
- Ted! – szóltam elhaló hangon.
- Mi baj, Evie? Rosszul vagy? – óvatosan visszaültetett a kanapé szélére.
- Jól vagyok… most már. Csak kicsit szédültem.
- Biztos nincs baj? Ne hozzak vizet?
- Nem kell, köszi. Már tényleg jól vagyok.
Kinyitotta a terasz ajtaját, hogy friss levegő jöjjön be.